- Nem szeretnék a lelkébe gázolni, Júlia, de ez a téma… hogy is mondjam… Nem piacképes. Nem tudom, érti-e, mire gondolok. – Az asszony zavartan törölgetni kezdte a szemüvegét. Régen érezte már magát ennyire kényelmetlenül. Egyrészt az ösztönei azt súgták neki, hogy igazi tehetséggel van dolga. Másrészt viszont tudta, hogy a főnöke sosem menne bele abba, hogy egy ilyen témájú regényt kiadjanak. Szakmai szempontból meg is értette – elvégre elsősorban a profitot kell termelniük. Harmadrészt pedig, féltette ezt a lányt, aki leginkább riadt őzgidára emlékeztette.
- Hát… nem teljesen. - Juli sosem gondolt úgy a regényére, mint aminek „piacképesnek” kell lennie. A legféltettebb gondolatait fogalmazta meg benne.
- Az emberek magukról szeretnek olvasni. Meg olyan dolgokról, amik akár velük is megtörténhetnek.
- A szerelem pont ilyen dolog, azt gondolnám… - mondta Juli bizonytalanul, és harisnyás lábával kutatni kezdett a cipője után. Rossz szokása, hogy az asztal alatt mindig kibújik a cipőjéből. Egyszerűen kényelmetlennek érzi. Aztán persze keresheti. Szerencse, hogy már viszonylag rutinos, így előbb-utóbb beletalál.
- A szerelem igen, de Elizabeth és Judy a valós életben nem szeretnek egymásba. Ezt az emberek többsége nem érti.
Értetlenség. Erről Julinak eszébe jutott valami, gyerekkorából. Csodálkozott is, hiszen ez az emlék egészen újnak, érintetlennek tűnt: az azóta eltelt 10 év alatt egyszer sem idézte fel; inkább mélyre temette.
13 éves volt. A Balatonon töltötte a júliust a nagymamájánál. Így volt ez addig is minden évben, de ahogy kamaszodni kezdett, egyre kisebb kedvvel ment. A nyári szünet első pár hetét az osztálytársai általában együtt töltötték, strandra mentek, vagy csak kibicikliztek a Vérmezőre, és a beton pingpongasztalokon ülve lopták a napot. Juli ebből rendszerint kimaradt, ami nem segített azon, hogy amúgy is folyton kívülállónak érezte magát.
Ezúttal viszont szokatlan fordulatot vett a balatoni nyaralás: A szomszédba megérkezett Márti néni unokája, Kinga is. Kinga egy évvel volt idősebb Julinál. Pár évvel korábban már nyaraltak együtt a nagymamáknál; akkoriban sokat bicikliztek, fagyiztak, de aztán a következő években Kinga nem jött, vagy nem akkor jött, amikor Juli. Idén viszont Juli, ahogy belépett a kertkapun, rögtön meglátta Kinga hirtelenszőke fürtjeit a kerítés túloldalán, és amellett, hogy nagyon megörült neki, valami furcsa szorítást is érzett a gyomrában. A két lány ugyanúgy együtt lógott, mint a korábbi években, de Juli valami irigységgel vegyes vonzalom félét kezdett érezni Kinga iránt, ami miatt időnként furcsán viselkedett. Látszólag minden különösebb ok nélkül megsértődött, vagy bántó megjegyzéseket tett. Kinga eleinte próbált a kedvében járni, felvidítani, de a második hét végére feladta, és inkább visszahúzódott a könyvei és Márti néni mellé. Amikor véget ért a közös nyaralás, és a két lány elbúcsúzott egymástól, Juli látott valamit Kinga szemében, amit nem tudott megnevezni azóta sem. Most, hogy hirtelen előtört ez az emlék, eszébe jutott, hogy mi volt az: értetlenség.
Juli, immár mindkét lábán cipővel, hátrébb tolta a széket, és felállt. Blézere kicsit meggyűrődött, mert elfelejtette kigombolni, amikor leült.
Hirtelen azt érezte, hogy torkig van mindennel. Egyszerűen elege lett a világból, de legfőképpen saját magából. Amióta Bálinttal szakított, fokozatosan elmúlt az önmaga iránti gyűlölet és undor. Ebben a pár hétben megint úgy érezte, hogy kezd önmaga lenni: újra sportolni járt, csíkokat melíroztatott az amúgy seszínű hajába, és egyszerűen jobb kedvvel élte a napjait. Pedig Bálinttal igazán semmi baj nem volt. A regény írására is ő biztatta. Azt mondta neki, biztosan feloldódna a „kreatív alkotói folyamatban”, ahogy ő nevezte. Bálintnak fogalma sem volt róla, miről szól a készülő regény. Sosem volt hajlandó megmutatni neki.
És már nem is fogja a fiú megtudni soha, mivel kidobták, őt is, meg a regényt is, szellemeskedett magában Juli. Képes egy pillanatra valóban felvidítani magát, de aztán eszébe jutott az egész képtelen, piacképtelen, magányos élete.
- Hülyeség az egész. Nem írok többé regényt. – határozta el magában; talán félig hangosan ki is mondta. Elköszönt a szerkesztő asszonytól, majd ahogy kilépett az ajtón, a keze már a táskájában kutatott. Elővette a telefonját, egy pár pillanatig nézte a kezében, mintha most látná először, majd Bálint számát kezdte tárcsázni.
